HeyHo! Csak szerintem rossz érzés, amikor születésnapod estéjén várnál valakire, aki szinte a legfontosabb, és pont vele nem beszélhetsz, mert eltűnik? Csak én érzek ilyenkor egyfajta ürességet odabent, mert pont attól nem hallhatom a „Sok boldog születésnapot!” szöveget,akitől a legjobban értékelném? Addig oké, hogy írt nekem, és felköszöntött délelőtt, de a tizenhatodik születésnapomon nem bírtam vele beszélni, könyörgöm, csak nekem esik ez egy kicsit szarul?!

És most mégis azt mondom, hogy nem érdekel. Ki fog egy ilyen hülyeséggel foglalkozni fél egykor, amikor van jobb dolga is annál, mint hogy panaszkodjon. Van sokkal jobb dolga is, mert ő egy laza csaj, aki nem foglalkozik komolyan a másik nemmel, mert azok nem igazán érdemlik meg, vagy ha mégis, akkor az meg nem ér annyit, hogy gondolkozzon rajta, hiszen előbb-utóbb úgyis fog ésszerű magyarázatot kapni a kérdéseire. Vagy nincs igazam? :)

De az egyszerűségbe, a lazaságba, az optimizmusba és abba, amit én folytatok bele lehet fáradni elég hamar. Egyszer majd csak azt mondhatja az agy, hogy elég volt, ennek semmi értelme. Hiszen akárhogy is áll hozzá az ember, az nem változtat semmin, vagy mégis?

Gondolj csak bele! Az állandóan pesszimista ember, aki mindenben csak a rosszat látja meg, az nem tudja valaki jó tulajdonságait megfelelő módon értékelni. Vagy ha valaki mindig aggódik, és nem elég laza, az felidegesítheti a másik felet, és elijesztheti. És ez igaz, akár tetszik, akár nem. Ahhoz, hogy sikeres legyél egy bizonyos szinten, muszáj lazának lenned. Nem annyira, mint a lógógatyás rapperek, de valamennyire muszáj, lenne. És persze az se jó, ha mindenben csak rosszat lát az ember. Nem szabad persze maximálisan optimistán se gondolkozni, de azért egy bizonyos mennyiségű jóindulat elengedhetetlen ahhoz, hogy az emberek megértség és elfogadják egymást. :) ;)

Vagy, ha inkább úgy szeretnénk gondolkozni, hogy a barátság. Egy igaz barátság is azon alapszik, hogy elfogadjuk egymást, a hibáival együtt is. Nem a rossz, hanem a jó dolgokat keressük a kapcsolatunkban, és mivel szeretjük a másikat, ezért elfogadjuk úgy, ahogy van. Hiszen nincs tökéletes ember, maximum olyan, aki tökéletesnek tetteti magát, tökéletes akar lenni. De annak mi értelme? Miért jó, ha az emberek azért szeretnek minket, amik valójában nem is vagyunk, csak egy álarc, amivel sose fogunk azonosulni?

És igen, ez talán mind jellemző az eltelt két napomra. Tegnap a barátnőmnél aludtam, V-nél, és igen, erre vonatkozik a barátságról szóló rész. Mert mind a kettőnknek van hibája (bár legfőként nekem), mi mégis jókat nevetünk együtt, hülyéskedünk, és beszélgetünk. Elfogadjuk egymást, mert képesek vagyunk a jó tulajdonságokat értékelni, és a rosszak mellett eltekinteni. :)

A másik rész pedig arról a személyről szól, akit még csak pár hete ismerek, és egyre csak fontosabbá válik. Ő R, az a srác, aki akár tökéletes is lehetne. :$ De hát… lehet, hogy még se az, vagy nem tudom. :) De az ő helyzetét szinte le is írtam már. :) Szerintem érthető nagyjából minden, de mindenesetre, majd még úgyis fogok mesélni Róla. ;) <3